Dráma

Négy évvel ezelőtt felmérést készítettünk a Kölcseyben az iskolai agresszióról.

625 gyerek válaszolt a feltett kérdésekre, amelyek között az is szerepelt, hogy szerintük az agresszió melyik formája fordul elő leggyakrabban a mi iskolánkban.

A legtöbben, 258-an válaszolták azt, hogy a verbális agresszió, azon belül is a beszólogatás, sértegetés, a megjegyzés, kritizálás fordul elő a leggyakrabban a mindennapokban.

Ebben az évben szinte minden osztályban, ahol tanítok, érzékeltem ezt a jelenséget.

A diákok több mint fele azt jelezte, hogy a beszólogatáson nevetni kell akkor is, ha az bántó, sértő, mert „ciki” bevallani, felvállalni, hogy rosszul esik, és azért nevetnek a többiekkel, hogy nehogy legközelebb ők legyenek a „helyi jófejek” célpontjai.

Van, aki azon az állásponton van, hogy a beszólogatás „feldobja” az órákat, a társasági együttléteket, és „tudni kell kezelni” azokat.

Én azt gondolom, hogy minden olyan megjegyzés, ami másokat vesz célpontba, más kárára történik, nevetségessé téve őt vagy őket, bántó, sértő, még akkor is, ha az illető nevet rajta. És érdemes elgondolkodni arról, hogy vajon mi a „viccelődő” szándéka? Mit akar elérni a beszólogatással? Kiről szól az „én vicces vagyok, te pedig nevetséges” viselkedés? És mit eredményez? Vajon hogyan érezik magukat a diákok egy olyan csoportban, osztályban, ahol ez a „menő”? Mit gondolnak a beszólogatókról, és hogy élik meg, ha rajtuk nevet az osztály?

A kommunikáció központú osztályban arra kértem a diákokat, hogy írják meg gondolataikat, meglátásaikat erről a témáról.

Az alábbiakban Harasztia Viki, Végh Kata, Kosztka Vivien, Gyuricza Dóra, Németh Melinda, Krizsán Kriszta, Farmasi Debóra, Németh Niki, Harnisch Kitty, János Orsi, Szegedi Réka 10. A osztályosok házi dolgozataiból olvashattok részleteket:

„A gyerekek a mindennapos tevékenységei közé tartozik, hogy beszólnak társuknak. Ezek a beszólások a kedves, barátitól, az agresszív, vulgáris, káromkodón át mindent érintenek. Megszólják egymást tevékenységeikért, barátaikért, nézeteikért, öltözködésükért, bőrszínükért, a legapróbb dologért is, ami szemet szúrhat a másikon és a másikban, nem is sejtve, hogy amit ők csak úgy mondtak, mert abban a pillanatban éppen gondoltak egyet, vagy mert értelmi szintjük nem terjed el a gondolkodásig, a másiknak az egész napját megkeserítik.

Az a diák/gyerek, aki rendszeres, és elsősorban negatív célzások, beszólások, közröhejek tárgya, előbb-utóbb kiközösítetté válik, hiszen ki akarna egy olyan gyerekkel barátkozni, aki mások szerint, akik mindig tudják a ,,frankót”, egy ciki alak. A másik eset, hogy a beszólások tárgyát képező gyerek egyszerűen saját magát vonja ki a társaságból.

Nem meglepő, hogy általában nem a menő fiúk és lányok a célpontok, hanem azok, akik valamiért mások.

És tényleg nagyon elkeserítő, vagy legalábbis rossz érzés, amikor az ember mond valamit, csinál valamit, és erre azt látja, hogy két társa összenéz, majd’ megszakadnak a röhögéstől, vagy összebújnak, és heves sugdolózás közepette, néha lopva rápillantanak az éppen szánalmassá minősített emberre.

Ezek a gyerek-, és diákkori sérelmek aztán kihatnak majd az emberek későbbi életére is, nem merik majd vállalni magukat, hiszen úgyis csak kiröhögik őket, vagy ellenkezőleg, egoista, agresszív alakká válnak, és igyekeznek, sokszor nem is szándékosan, az akkori környezetükön megtorolni a korábbi bántalmakat.”

„A beszólogatás a mai fiatalság köznyelvén "oltogatás" leggyakrabb esetben a társadalmi különbségeken alapszik, mint például a vagyoni különbségek, a hovatartozás vagy az érdeklődési körök, sportolási irányok.

Az új közösségekben nagyon csapatromboló az ilyesmi, amikor valakit nem hagynak beilleszkedni, de még csak el sem fogadják olyannak amilyen.

Én is tapasztaltam ilyesmit, de nem úgy, hogy az véresen komoly lett volna, inkább csak olyan vicc formájában, de persze úgy sem esett jól.

Ez az egész semmi másra nem jó, csak arra, hogy aki oltogat, az nagyobbnak, jobbnak érezze magát, esetleg menőbbnek a kortársai előtt.

Én nem szeretem az oltogatást, csakis olyan vicc szintjén amikor valakivel együtt nevetek és nem rajta.

Az a legrosszabb, hogy akit ezzel megsértenek, bántalmaznak, és nem tud nem foglalkozni vele, azt tényleg mélyen érinti, és napokig ezen rágódik, és nem mer visszaválaszolni, mert fél, hogy kinevetik, majd később próbál visszailleszkedni, és minden rosszba belemegy, csakhogy a „menőbb” társasággal lehessen … na ez az abszolút butaság szerintem, aminek nincs semmi értelme.

Akinek más a világa, az legyen azokkal, akik megértik, ismerik, és nem azok, akik csak felületesen ismerik, és nem is érdeklik, mi van vele.

A legjobb tanács az ilyen emberek számára az, hogy merjék elmondani, és valakinek öntsék ki a szívüket. Nincs abban semmi rossz, hogyha egy szülőnek vagy tanárnak öntik ki a szívüket, akikkel jóban vannak.

Nekem, ha bármi problémám van, akkor Anyukámhoz fordulok, és később, megerősítésként a többiekhez.

Összefoglalásképp a Beszólogatásnak semmi értelme, csak hátráltatja a közös munkát, és azt, hogy mindenki jól érezze magát egy adott közegben, társaságban.

Én nem pártolom semmilyen formában a beszólást.”

„Az emberek önmagukat túl tökéletesnek látják, és ezért nem bírják elviselni, ha egy embertársuk rosszul ejt ki egy szót, vagy a piszkáló egyszerűen csak unatkozik, és beszólogatással esetleg lenéző fejekkel illeti társát.

Hibái minden embernek vannak, csak sokan ezeket a tulajdonságaikat nem merik maguknak bevallani, vagy nem akarják észrevenni. A másik ember hibáit persze könnyebb észrevenni és azokkal piszkálni.

Ha kinyitunk egy értelmező kéziszótárt, akkor a BESZÓLÁS szó mellett azt olvashatjuk: 1. Kintről benti helyre mond valamit. 2. Futó beszélgetésre betér, benyit hozzá és magával hív.

De ha végighallgatunk egy beszélgetést akár az utcán vagy bárhol máshol, teljesen mást jelent ez a szó. A mai világban a másik ember piszkálása esetleg leégetése teljesen beépült a mindennapi életbe.

Az oltogatás számomra egy bizonyos határig elviselhető, de csak addig, amíg senkinek sem bántó és poénként tekintik. Viszont amikor egy illető sértő dolgot mond, ami a másiknak nagyon rosszul esik az már tapintatlanság. Szerintem ezt a fajta „beszéd stílust” mellőzni kellene, hogy a sok megbántást kiküszöbölhessük.

Ezt mondani könnyű, de betartani annál nehezebb.

Egyszerűen nincs a beszólogatásra szükség.”

„A beszólogatás, másoknak odaszólás, egymásra tett megjegyzés nagyon elterjedt mostanság.

Az emberek, főként a diákok ezzel a viselkedéssel, magasabb szinten érezhetik magukat, ha beszólásaikon nevetnek a többiek, és nem kell tartaniuk attól hogy őket is megsértik. Így egy védőburkot csinálnak maguk köré, és igazából ugyanattól félnek ők is, amit ők művelnek.

Vannak olyan odaszólások, mikor például a célzott személy nagyon jól ismeri azt, akitől kapja, és ő is tudja, hogy ez csak vicc, és ő is nagyot nevet rajta. Ez a pozitív része a beszólásoknak, de ezt sem szabad túlzásba vinni, egymás lelki világába tiporni.

És vannak, akik akkor is inkább viccként fogják fel, ha nem ismerik a személyt, és igazából megalázásnak szánták, de a célzott személy frappánsan visszaszól, és mindenki jól szórakozik ezen.

De a beszólogatásnak főként negatív hatása van.

Nagyon meg lehet sérteni valakit ezzel, az ember "beszólás függővé" válhat, mikor már alig ismert embereknek is beszólogat, és ő ugyanazt a reakciót várná mint azoktól, akikkel már egymáshoz szoktak, de ehelyett ellenkező hatást ér el, és sértődés lesz a vége.

Egymás kinézetére, öltözködésére, beszédstílusára nagyon nagy illetlenség szólni.

Szerintem abba kéne hagyni a csúfolódást, odaszólást, de a vicces hozzászólásokat díjazom, persze ha senkit nem sért meg.”

„Az együttműködést tartjuk az emberi közösség elérendő, normális állapotának. Az együttműködés ellentéte a partner, úgymond „kiiktatására” irányuló agresszivitás. Az emberek közötti agresszivitás manapság sajnos már mindennap dolog. Az állatvilágban ugyanez a túlélés záloga is. A beszólások, mint beszédaktus egyértelműen a beszélő partnerére irányuló agresszív szándékának megnyilvánulása. A beszólás ellentéte a bóknak. Amikor valaki beszól valakinek, nem veszi figyelembe a negatív és pozitív udvariassági formákat. A beszólással az egyén a partner fölé helyezi saját magát, ezzel sérthetetlennek mutatva önmagát. A beszólások a beszélőnek arra irányuló szándékát jelenítik meg, hogy a címzettben kárt tegyen, lejáratás, megbántás útján. Fontos meghatározni a beszólás romboló hatásának mértékét, amely lehet kis-, közepes és nagymértékű is. Az már a címzett megítélésén múlik, hogy az elhangzottakat mennyire veszi agresszívnak. Ez függ azonban attól, hogy az illetőnek milyen az érzékenységi szintje. Manapság az iskolában az agresszivitásnak a beszólás formája a legelterjedtebb sajnos. Mindez az érzékenyebb diákokat akár hátráltathatja is a képességeik megmutatásában, mivel félnek attól, hogy bármelyik társuk leszólhatja emiatt őket.”

„Nekem a beszólogatásról sajnos nagyon rossz élményeim vannak. Általánosban volt egy-két ellenségem, akik nem nagyon kedveltek, sőt, inkább utáltak. Ebben leginkább egy lány volt a főkolompos, akivel első osztályos korunk óta folyamatosan veszekedtünk. Amikor 6.-ban mellé ültettek, egyáltalán nem örültem neki. Bár volt egy kis reményem arra, hogy hátha kibékülünk, de ez sajnos nem valósult meg. Ugyanakkor órán mindig rólam másolt. Amikor a dolgozatnál segítettem neki, mindig megköszönte, és azt mondta, hogy én vagyok a legjobb barátnője. Persze óra után egyből rohant a többiekhez, és kibeszélt a hátam mögött. A legjobb barátaimtól hallottam vissza ezeket, és ez nagyon nem esett jól!

De ez csak egy rossz élmény a többi közül. Volt még néhány ilyen dolog, szinte folyamatosan, 8 éven keresztül.

Én a saját élményeim alapján nem pártolom a kibeszélést, se a beszólogatást, mert akit megsértünk vele, annak az nagyon fájó tud lenni. Ráadásul, ha ez pont az órán zajlik, akkor hátráltatjuk vele az óra menetét is.

Persze nem mindig élvezet az órákon ülni és odafigyelni, pláne ha az ember fáradt vagy kedvtelen, vagy ha éppen máshoz lenne kedve. Ha elszórakozzuk az iskolában töltött időt, később, amikor már nincs mit tenni, megbánjuk, hogy nem tanultunk rendesen. Én erre is tudok példát mondani: általános iskolában mindig fejetlenség uralkodott; nevetgéltünk, egyesek be-beszólogattak a tanárnak (ami elég gyakran megtörtént), mivel kitapasztalták, hogy nem tud rendesen fegyelmet tartani az óráján. Én most nagyon megbántam, hogy akkor nem tanultam rendesen az órákra, mert most semmit sem tudok angolul.

Összefoglalva a beszólogatás nem esik jól senkinek, hiába gondolják mások ezt viccesnek, az érintett félnek ez akkor is rossz. Másrészről hátráltatja az óra menetét, és mindenki figyelmét elvonja; aki meg szeretne tanulni, az nem tud.”

„A mai világban a beszólogatás elterjedt dolog a fiatalok között. Eredeti jelentésében rosszindulatú, sértő megjegyzést jelent, és manapság már megszokott, általános jelenség lett.

A Tanárnő nagyon ellene van. Pedig mi ezeket nem sértésként mondjuk. Senkinek sem érdeke, hogy konfliktusok legyenek az osztályban.

Persze van kivétel is. Akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, magukra veszik a beszólást, így nekik nem is mondunk semmi bántót.

Szerintem abban nincs igaza a Tanárnőnek, hogy azért röhögnek páran, és azért szólogatnak be a többieknek, mert kinézik őket. Ez nem így van!! Ha valakinek nem tetszik valami, akkor azért van a szája, hogy kinyissa, és közölje velünk.

Vannak olyan beszólogatások is, amelyek rossz értelműek, bántóak, de ezek között van különbség pl. hangsúlyban.

Ha valakit meg akarok bántani, nem ilyen vagyok, nem ilyeneket mondok.

Az osztály ezt poénként csinálja, aki ezen megsértődik, magára vessen.

+ még megjegyezném, hogy ettől egyikünkből sem lesz rossz ember, tisztában vagyunk mi azzal kivel, hogy lehet beszélni, hogy kell viselkedni, ez a magunk szórakoztatására történik, amitől csak az osztályközösség lesz jobb.”

A tanárnő azt mondta nekünk, hogy a diákok nagy része szerint az óra közbeni „beszólogatás” a gimnáziumunkban dúló erőszak legelterjedtebb formája, de én ezzel nem értek egyet.

Elsősorban azért, mert úgy gondolom, hogy ezek a „beszólogatások” viccesek. Itt most nem az egymásra tett megjegyzésekre gondolok, hanem azokra, amik a tananyaghoz kötődnek. Szerintem ez nem a diákok figyelemhiányát jelzi, hanem inkább azt, hogy odafigyelnek arra, amit a tanár mond, sőt el is gondolkodnak rajta… Ha nem figyelnének oda, akkor teljesen másról beszélgetnének. Természetesen nem kell túlzásba vinni, mert a percenként tett megjegyzések valóban zavarók, mind a tanárok, mind a padtársak és osztálytársak részére, de mondjuk, 1-2 belefér egy órába. Azzal fel lehet pezsdíteni a figyelmet is, hogy nevetünk egy jót és aztán újra odafigyelünk. Úgy vélem, ezt a tanároknak sem kéne magukra venniük, mert azért tényleg nehéz lenne 45 percet megfeszített figyelemmel végigülni, még ha nagyon érdekes is az anyag.

A másikra tett megjegyzésekkel valóban nem értek egyet. A nagyon durva „beszólogatásokat” vagy minősítéseket kerülni kell, mert azok nem viccesek, hanem bántóak, és nem hiszem, hogy bárkinek is ez lenne a célja. Inkább csak az, hogy megnevettessenek mindenkit.”

Szerintem, amíg a „beszólogatások” kerülik a minősítést és nem akadályozzák az óra menetét, addig viccesek és semmi rossz vagy bántó nincs bennük." 

„Az emberek közti kapcsolatban az agresszivitás mindennapos dolog. Sokszor az emberek saját maguk megvédéséhez elkerülhetetlennek tartják mások agressziójának az elhárítását, úgy hogy a saját agressziójukat mutatják ki. A beszólás a mások felé irányuló agresszív szándék, de lehet pozitív is, vagyis inkább bók, mások védelmére irányuló beszéd. Ha valaki beszól a másiknak negatív értelemben, akkor úgy gondolja, hogy ő a másik ember fölött áll, és sokkal "jobbnak" számít annál az embernél. Aki ezt a negatív beszédet alkalmazza, az felbontja az együttműködést másokkal, és sérthetetlennek érzi magát. Van, aki azért tesz megjegyzést valakire, mert az a valaki más, mint a többi ember, pl. máshogy öltözködik, nem azt csinálja, mint a fiatalok körének a többsége.

A beszólással az embereknek az a szándékuk, hogy lejárassák, megbántsák, megsértsék a másik embert. A beszólogató embernek az énképét erősíti, hogy minél többször és minél több embernek szól be, vagy minél több neki szóló beszólást toroljon meg.”

„A beszólás napjaink egyik legelterjedtebb megnyilvánulási formája a fiatalok körében. Lehet ez durva, vulgáris és sértő, azonban vannak jóval „gyengédebb” formái is.

Beszólással cikizheted a másik ember külső és belső tulajdonságait, kitérhetsz különféle hibáira, nevetségessé teheted őt mások előtt.

Mára ez már mindennapivá vált, senki sem lepődik meg rajta és legtöbbször semmi komoly nem áll mögötte, csupán a társunkat akarjuk ugratni vele.

Probléma az is, ha ezt valaki nagyon magára veszi, túl komolyan gondolja, mert ez további konfliktusokhoz vezethet, ezért jobb nem törődni vele, tovább lépni felette.”

„A legtöbb fiatal szívesen szólogat be társainak és barátainak is. Lehet, hogy ez mások számára sértő, az is lehet, hogy nem, és ők is csak nevetnek rajta, vagy hozzáfűznek valamit. De szinte már mindenki hozzászokott, és észre sem vesszük, hogy esetleg másokat megbánthatunk vele. Amint elhangzik egy mondat, amiben mások rossz szokásaira célzunk, kifigurázzuk, vagy félreérthető szavakat használunk egy mondatban, mindenki nevetni kezd, és sugdolózni a másik háta mögött, vagy éppen előtte.

Például ha egy csoportmunkán dolgozunk, és jól akarjuk azt csinálni, ezeket a szokásokat félre kell tenni, mert ha nem, annak nem lesz jó vége. Oda kell figyelni a másikra.

Később gondot is okozhat ez a viselkedés. Ha például nem tudja visszafogni magát a beszólogatható, hogyan talál majd állást?

Olyan is előfordulhat, hogy valakit úgy megbántottak a beszólogatással fiatalkorában, hogy az kiterjedhet az egész jövőjére.  

Én azt gondolom, hogy az a legjobb, ha együttműködünk társainkkal, és nem csúfoljuk őket.”

Sándor Zsuzsa